ÚTON A SZÉKELYEKKEL

 

Elöljáróban...

 

Bemutatással, bemutatkozással kell kezdenem, hogy érthetővé váljon, hogyan is kerültünk mi kapcsolatba a Csíkcsicsóból Ópusztaszerre lovagló székely csapattal.

Jómagam Kovács József vagyok, akit a történelmi íjászok közül többen Tárkány néven is ismernek. Tizenöt éve alapítója, majd bő egy évtizeden át vezetője voltam a „Csaba” Lovas – Íjász Körnek. Igazán aktívan azóta foglalkozom gyalogos és lovas íjászattal, bár az utóbbi időben már csak a magam szórakoztatására. Komolyan nem versenyzem, nem bemutatózom sem gyalog, sem lóháton. A lovas íjászatban jelenleg két társam van Békéscsabán. Labos Tibor barátom, egyesületünk titkára, akivel közösen vásároltuk és tartjuk, lovagoljuk Picúr nevű lovunkat, valamint a fiam: Gergely, aki Manó nevű lován feszegeti az íjat. Ők ketten a Kassai-féle világszövetség Horváth kánságának is tagjai.

 

Magam sem tudnám megmondani, hogy mikor hallottunk először a Nyeregszemléről, mikor vetődött fel bennünk az ötlet, hogy nekünk is el kellene lovagolni Ópusztaszerre. Kósza ötlet volt, hamar le is tettünk róla. Sem elegendő időnk, sem elegendően vastag pénztárcánk nem volt a megvalósításához. A poznani nyílt lovasíjász Európa Bajnokságra készültünk nagy-nagy szorgalommal, erre spóroltunk. Mígnem kiderült, hogy a nyílt bajnokság nem is olyan nyílt, a részvevők létszáma nagyon is szűk körben limitált. Vagyis: esélyünk sincs kijutni Poznanba. Ez alapvetően megváltoztatta a helyzetünket.

Amikor pedig a Hír TV-ben Solymosi Bertold, a Nyeregszemle főszervezője a székelyek lovas zarándoklatáról beszélt, arra gondoltunk, hogy ha felénk haladva tartanak Ópusztaszerre, és elfogadnak minket társaikul, akkor csatlakozhatnánk hozzájuk.

Írtam egy e-mailt Bertoldnak, aminek eredményeként egyrészt felvettem telefonon a kapcsolatot Lutz Leventével, másrészt nekiláttam a magyarországi útvonal megszervezéséhez, ami igen könnyű feladatnak bizonyult. Számíthattam Susánszky Pali barátunkra, akinek lovardájában mi is tartjuk lovainkat, Szabó Zsuzsára, aki mint a megyei lovas élet meghatározó személyisége orosházi szállásunk megszervezésében volt segítségemre.

Mivel a Nyeregszemle honlapjáról tudtam, hogy a rendezvényen a hódmezővásárhelyi Kéktói Ménes lovasai is részt vesznek, ismeretlenül felhívtam Kucsora Istvánt, a ménes tulajdonosát, hogy a székelyek és a magunk számára a ménesnél éjszakai szállást kérjek. Pista olyan természetességgel ígért mindenben segítséget, mintha nem is vadidegen emberek, hanem évtizedes barátai fordultak volna hozzá.

Gergellyel a Google Maps segítségével megterveztük az útvonalat, és már más dolgunk sem volt, mint várni a székelyek érkezésére.

Közben egyesületünk - a megalapításának tizenötödik évfordulója előtt is tisztelegve - nagyszabású, kétnapos, gyalogos történelmi íjászversenyt rendezett Pósteleken, július 9 – 10-én, amelynek munkálataiból Gergellyel ketten igencsak kihúztuk magunkat. A szombat délelőttöt bevásárlással töltöttük. Kulacs, esőkabát, bádogbögre, túravödör és mindenekelőtt két hátizsák beszerzése volt a feladat. Nem tudtuk, hogy a székely csapatnak mekkora a poggyásza, hogy kísérő autójukra felfér-e vajon a mi málhánk. Ezért arra készültünk, hogy lovainkon és – ha kell – a saját hátunkon viszünk mindent, amire szükségünk lehet az út során.

Szombat délelőtt telefonált Bertold, hogy a csapat vasárnap, 10-én délután háromkor fogja átlépni a határt Gyulán. Jó lenne, ha elébük lovagolnánk, ott fogadnánk őket. Ugyanakkor azt is tudtuk, hogy Lutz Levente csődöre ismét lesántult, azt a határtól Susánszky Palihoz, a békéscsabai Pegazus Lovasiskolába kellene szállítani. Mivel ez utóbbi helyet még egy csabai számára sem könnyű meglelni, egyértelmű lett számunkra, hogy nekem autóval kell a határra menni, hogy a sérült csődör elszállítását navigáljam, Gergelynek és Tibinek pedig lóháton kell az oda-vissza utat megtennie.

Szombat délután kimentünk Póstelekre, egyrészt, hogy a versenyt megnézzük, rég látott íjászcimborákkal találkozzunk, másrészt, hogy Labos Tibivel közöljük: másnap egy nagyjából ötven kilométeres, egész napos lovas túra vár rá a rekordokat döntögető hőségben.

 

Napló-szerűség

 

2011. július 10. - vasárnap

 

Tibi jó negyed órát késett a megbeszélt reggeli találkozóhoz képest. Gergely már kezdett ideges lenni, és vele együtt én is. Mert ha Tibi nem jön, akkor nekem kell lóra ülnöm, ez pedig egy félig-meddig kihevert agyrázkódással, tűző napon nem lesz leányálom.

De Tibi csak megjött, s bár kinézete leginkább a napok óta partra vetett, bomló lazachoz volt hasonlatos, a másnaposság minden tipikus tünetével megspékelve, azért felnyergelte Picúrt, és Gergellyel elindult Gyulára, a székelyek elé.

Mi a feleségemmel délben követtük őket, miután hét esztendős lányunkat, Rékát a sógora gondjaira bíztuk.

Délután egy óra lehetett, amikor a két szomjúságtól elgyötört lovassal találkoztunk Gyulán, a Batthyány utca sarkán, ahol végre egy közkútnál sikerült megitatniuk a két lovat, s mi több összefutottak Gergely Józseffel.

Józsi nem csupán azért említésre érdemes személyiség, mert Békés megye egyik első lovasíjásza volt, tagtársunk a „Csaba” Lovas – Íjász Körben, hanem azért is, mert a közelben lakott, és másfél órára befogadott bennünket háza udvarára. Ott aztán lenyergeltük a lovainkat, ittunk, pihentünk az árnyékban, félájultan próbáltunk levegőhöz jutni az irtóztató hőségben.

Fél három tájban elsőként érkeztünk a határátkelőhöz, majd hamarosan befutott Solymosi Bertold is Tokovics Tamás, az ópusztaszeri történelmi emlékpark igazgatója társaságában. Aztán a média jeles képviselői is megjöttek, majd a határ túloldalán feltűntek a székely lovasok is.

Határátlépés, emberi és állati iratok ellenőrzése, ünnepélyes fogadás, riportok, fényképezőgépek, filmfelvevők, mikrofonok.

Mindez agylágyító, embert, lovat egyaránt próbára tevő hőségben.

Kissé hátrébb húzódva méregettük a székely csapatot, nem szerettünk volna tolakodók lenni. Ugyanakkor láttuk rajtuk a fáradtságot, a vágyat arra, hogy minél előbb megpihenhessenek, szabaduljanak az izzó katlanná vált határállomásról.

Megvártuk a riportok, üdvözlések végét. Aztán Leventéhez léptem, bemutatkoztam, és azt javasoltam, olyan gyorsan vigyük a lovát, amint csak lehet. Az arab csődör erősen sántított a bal hátsó lábára, és jobb térde is feldagadt. Rajta kívül azonban Benedek Ákos shagya kancája, Zata is lesérült, nyeregtörése lett. Úgy döntöttünk, hogy előbb elszállítjuk a mént, elhelyezzük Picúr boxába, aztán visszajövünk a kancáért. Levente is visszajön, és az egyre rosszabb bőrben lévő Labos Tibi helyett ő lovagol Csabáig Picúrunkon.

Az elhatározást tett követte. A gyulai elkerülő úton, majd a 44-esen mentünk Csabára. Arany, a sárga arab mén boxba került, aztán Demeter Vilit a Szabadkígyós-Gyula közti útra navigálva siettünk vissza a lovasokhoz, hogy a kanca is a Pegazusba kerüljön, Ákosnak minél kevesebbet kelljen gyalogolnia a tűző napon a többiek mellett.

Még a gyulai elkerülőn járt a csapat, amikor rájuk leltünk. Komoly gondban voltak. Nagy Vanda, a csapat egyszem leányzója a hőségben leájult a lóról. Minden tiltakozása dacára beültettük feleségem mellé az autóba, aki a lakásunkra vitte, hogy letusolhasson, a hűvös szobában magához térhessen. Lovára Levente ült fel, így Tibinek – bárhogy is érezte magát – folytatnia kellett az utat lovunkon Csabáig. A futóra Ákos lova került, s ő jött velünk vissza a Pegazushoz, ahol lemosta, kipányvázta Zatát. Bertold és segítője, Orsi is velünk tartott.

A lovardában, ahol a lovaglást mindenekelőtt a díjugratás jelenti, a tereplovaglást pedig egy legfeljebb pár órás kiruccanás, nagy érdeklődéssel fogadták a hatszáz kilométert és több mint két heti lovaglást maga mögött tudó székely csapatot.

Amíg a lovasok megérkezésére vártunk volt időnk beszélgetni Vilivel, Ákossal, Bertolddal, akik sok mindent elmeséltek az erdélyi magyarság és a románság kapcsolatáról, viszonyulásukról az erdélyi magyar pártokhoz, kettős állampolgársághoz, de mindenekelőtt a lovakhoz, lovagláshoz. Közben Vilmossal a közeli élelmiszer áruházat is megjártuk, bevásároltunk vacsorára.

Aztán fáradtan, elcsigázottan megérkeztek a lovasok, majd Vanda is – aki nem volt hajlandó a csapattól elszakadva nálunk ágyban tölteni az éjszakát – a feleségemmel és Réka lányommal.

 

2011. július 11. – hétfő

 

Pihenőnap volt a csapat számára, amit eredetileg arra szántak, hogy a két sérült lovat elszállítsák Ópusztaszerre, ám végül ez a feladat is keddre maradt.

Amikor reggel kiértem a lovardába, még csak Leventét találtam ébren, aki éppen naplóírással volt elfoglalva, s akit szemmel láthatóan nagyon elkeserített lova sérülése. Felajánlottam neki, hogy az út hátra lévő részét a mi lovunk, Picúr hátán tegye meg Ópusztaszerig. Így sem elszakadnia nem kell a csapattól, sem gyalogolnia, ahogy ezt már tette lovas zarándoklatuk során Erdélyben. Ráadásul én is jól járok. Arról ugyanis, hogy velünk tartson, Labos Tibit nem tudtuk meggyőzni, én pedig egy néhány nappal korábbi balesetem miatt nem szívesen ültem lóra. Azt történt ugyanis, hogy lovasíjász edzésünk végeztével vágta közben Manó mögé zuhantam, aki szétrúgta a szerencsére éppen a fejemen lévő kobakot. Az eszméletvesztést, agyrázkódást persze nem úsztam meg. Reméltem ugyan, hogy gyorsan helyre jövök, de nem ez történt. Máig zúg, tompán fáj a fejem. Így hát a várva várt lovas túrát örömmel elbliccelem.

Levente elfogadta az ajánlatomat.

A nap nagy részét pihenéssel, beszélgetéssel, ismerkedéssel töltöttük. Kijött a Pegazusba Varga Lajos is, aki segítőkészen kísérte figyelemmel a székely csapat útját, és aki filmfelvételeit a YouTube-ra is feltöltötte. (Székely lovasok Gyulán, Leventéék a Pegazusban, Székely lovasok a Tiszán.)

A helyi újság aznapi száma is előkerült, melynek „Székely lovasok a határon” című cikkéhez Gergely fiam volt az illusztráció, amint éppen Manó fejét locsolja a nagy melegben.

Délután szerettük volna barátainknak bemutatni a szittya lovasíjászatot, ám egy nagy vihar és a vele érkező jégeső ezt már nem tette lehetővé. Jómagunk is bőrig áztunk, Labos Tibi belvárosi üzlete is beázott.

A fedett lovardában kerestünk menedéket, ott főzött Vili a Susánszky Pali által prezentált öt csirkéből pörköltöt vacsorára.

A vacsora utáni beszélgetés során elsősorban a hagyományőrzés, a baranta, a lovasíjászat került szóba. Demény Elemér, azaz Öcsi az erdélyi baranta egyik vezető személyisége, a lovasíjászattal pedig Leventéék is próbálkoztak Kassai Lajosnál. Sajnos minden igyekezetem ellenére elragadott a hév, mint mindig, ha ezek a témák kerülnek elő. Vitathatatlan érdemeik elismerése mellett is képtelen vagyok elhallgatni fenntartásaimat a baranta történetiségét vagy a Kassai-féle lovasíjászat magyar jellegét, jelenlegi egyen viseletének groteszkségét illetően. Nem hiszem ugyanis, hogy cigány táncból magyar botvívó technikát lehetne rekonstruálni, és tudom azt, hogyan, mekkora és jogos (!) megvetéssel néz egy valódi gulyás vagy csikós arra az emberre, aki karikás ostorával az anyaföldet csapkodja. A bakancsos, csepszes, kék kínai kabátos, sárga sálat derekára tekerő „Kassaista” vitéz pedig számomra sokkal inkább egy harcos karikatúráját, semmint egy honszerző vitéz képét idézi fel, bármekkora gyorsasággal és pontossággal lövi is nyilait célba vágtató lova hátáról. Bőrpáncéljukról pedig a Xéna filmek félidióta mellékszereplője jut minduntalan az eszembe.

Természetesen ez az én magánvéleményem. Amit – szégyenemre - nem sikerült kellő higgadtsággal elmondanom.

 

2011. július 12. – kedd

 

Reggel nyolc órára tűzetett ki az indulás ideje. A csapathoz városszélig tartó kísérőként, amolyan jó házigazda módjára csikósnak öltözve csatlakozott Susánszky Pali és Csicsely Matyi barátunk is.

A nyolc órából majd kilenc lett, melegen tűzött már a nap, mire a véget érni nem akaró fényképezkedés után a lovasok elindultak a Pegazusból.

Összepakoltunk, majd Ákos felevezette Zata lovát az egyes futóra, és hármasban Vilivel elindultunk Ópusztaszerre. Dél volt mire oda értünk, és Ákos a lovat kipányvázva a lovásznak tanuló kislányok, valamint főnökük, Gábor gondjaira bízta. Ekkor derült ki, hogy nincsenek meg a székely csapat lóútlevelei, valamint az, hogy a futón nem ég sem az irányjelző, sem a féklámpa. Átkeltünk a mindszenti kompon, majd sikerült kerítenünk egy helybéli mestert, aki némi ódzkodás után mégiscsak megjavította futót, kicserélve a kiégett biztosítékot, vagy mit.

Fél négy felé értünk vissza Békéscsabára az arab csődörért, és kezdtünk neki az elveszett lóútlevelek lázas keresgélésének. Utoljára tegnap a fedelesben, a hatósági állatorvos kezében látta mindenki, azt hittük, hogy ott maradtak, ám nem voltak ott. Felhívtam az állatorvost, aki azt mondta, hogy visszaadta az iratokat a székelyeknek. (Volt valami gond egy igazolással, amit Romániában csak tíz napra adnak ki. Az, hogy ezt egy háromhetes túra során ismételten hogyan lehet beszerezni, senkit sem érdekelt. Végül a józanész győzött a bürokrácia felett, ami valljuk be: meglepő, már-már csoda számba menő ritkaság.)

Az útleveleket végül Vili találta meg. A gyepen, a szabadtéri lóállásoknál, kissé megázva a tegnapi vihartól.

Közben telefonon megtudtuk, hogy lovasaink Gerendásról, ahol mind a dinnyések, mind a helyi polgármester spontán és meleg fogadtatásban részesítette őket, elindultak Orosházára.

Ákos vezette fel a mént a futóra, közben Pali szóvá tette, hogy a futó bal hátsó kereke ki van hasadva. Nem ártana még indulás előtt kicseréltetni, mert útközben egy durrdefekt nem a legkellemesebb.

Behajtottunk hát az egyik, még éppen nyitva tartó helybéli gumiszerviz udvarára, ahol eleinte közölték velünk, hogy addig nem cserélnek kereket, amíg a ló bent van a futóban. Miután azonban kiderült, hogy a székely csapat egyik lova – gyökeresen megváltozott a helyzet. Egy ember nekilátott a munkának, a többiek pedig szájtátva összegyűltek, kérdezősködtek, mert többen látták ám a TV-ben, ahogy átkeltek a székely lovasok a határon.

A kerékjavítás végeztével siettünk, ahogy lehetett, és még sikerült átjutnunk a komppal a Tiszán. Nyolc órára értünk vissza Ópusztaszerre. Ha szerencsénk lesz, este tízre jutunk el Orosházára, ami azért baj, mert a lovasok minden cucca, élelme, hálózsákja itt utazik mögöttünk a kisteherautón.

De nem volt szerencsénk!

Az arab csődör, amint hátrált volna le a futóról, a futó padozata és a rámpa közti résbe lépett jobb, tehát még nem sérült lábával. Egy résbe, amelynek nem kellett volna ott lennie, és amely mint valami csapóvas kapta el a lábát. A ló természetesen megijedt, kétségbeesetten, minden erejét megfeszítve, vergődve, nyerítve próbált szabadulni. Vili odaugrott, de csak annyit ért el, hogy segítő keze alaposan megsérült. A mén tombolt, térdre esett. Dermedt tehetetlenséggel néztük a jelenetet. „Pányvakötelet! Azzal kihúzzuk a lábát oldalra!” –jutott végre eszembe a mentő ötlet. Ákos ugrott a kocsihoz, pillanat alatt a kezében volt a kötél, ám mire a rámpához guggoltunk a ló végső kétségbeesésében egy rántással mégis kihúzta a lábát a résből. Ákos ugrott, kikötötte a vezető szárat és a szerencsétlen pára a következő pillanatban remegő inakkal, három lábon ott állt a gyepen. Jobb hátsó lába tehetetlenül, véresen lógott. Meg sem próbált ráállni. Bal térde is vérzett, a kötőfék a pofáját is felsértette, ahogy vergődött.

Szerencsére hamar jött a segítség Mészáros Gáborék képében. Rögtön telefonáltak az állatorvosért, a vérzést elállítandó bekötötték a mén lábát.

Karámhoz kötöttük a szerencsétlen állatot, a gyerekek szénát, vizet hoztak. Döbbent rémülettel vártuk az orvost, aki jó fél óra múltán meg is érkezett, és rögvest hozzákezdett a sérülés ellátásához. Segítettünk, amit tudtunk. Még így is lámpafénynél fejeződött be a „műtét”. Szerencsére sem csontja nem tört, sem ina nem szakadt a lónak.

Közben Vilmost felhívta a felesége, otthonról, Barótról. „Erősen szar napunk volt ma.” – kommentálta Vili számomra örökre emlékezetesen és nagyon sommásan a történteket.

Pedig a napnak még nem volt vége. Miután a csődört elhelyeztük egy mobil boxba, Orosházára indultunk. Ákos vezetett. A fáradtságtól, izgalmaktól először Vilmos aludt el, aztán én, végül Ákos is. Arra riadtunk, hogy az útpadkán megyünk. Baj szerencsére nem történt. Orosházán viszont cseppet sem bizonyult könnyű feladatnak éjféltájban a bogárzói (így mondja mindenki, holott a térképek szerint bográzói) lovas pálya megtalálása.

De a végén csak megérkeztünk. Ettünk valamit, aztán ki-ki nyugodni tért.

 

2011. július 13. – szerda

 

Hamarabb keltem, mint a nap, noha igen jóízűt aludtam a szabad ég alatt, a díszpáholy mögötti gyepen. Életem nagyobb részét földön, padlón alva töltöttem, így aztán számomra az ilyesmi jóformán az otthoni kényelemmel ér fel, és nem szokatlan kényelmetlenség.

Készítettem néhány fényképet a pirkadati derengésben, aztán megmosakodtam, megborotválkoztam, majd csatlakoztam a fedett lelátón alvó Vilihez. Magam is szundítottam még egyet a friss levegőn reggel hétig. Nagyjából akkor kelt a társaság. Ellátták a lovakat, megreggeliztek, rendbe szedték magukat, aztán nyergeltek és indultak Székkutas felé.

Miután ellovagoltak Ákossal és Vilivel mi is asztalhoz ültünk. Közben megérkezett Dr. Németh András, az Orosházi Lovas Egyesület elnöke, a házigazdánk is. Megköszöntük neki a szállást, az ellátást, aztán a kisteherautóra felpakolva mi is elindultunk Székkutasra.

A falu közepén, egy kocsma teraszára telepedve vártuk a lovasokat, akiknek érkezése nem okozott osztatlan örömet. Volt, aki érdeklődve gratulált a megtett úthoz, volt, aki készséggel igazított útba bennünket a Kéktói Ménes felé. Abban azonban, hogy a Nagymágocs felé vezető útról hányadik dűlőúton kell a ménes irányába lefordulni, már erősen megoszlottak a vélemények.

Nem időztünk sokat a kocsmában. Bár Székkutas falu a javából, a lovaktól már itt is elszoktak. Jobbnak láttuk hát, ha tovább indulunk Nagymágocs felé.

Út menti diófa alatt telepedtünk le ebédelni, pihenni. Lovainkat kipányváztuk a közeli gyepen, amelyről megtudtuk, hogy amolyan senkiföldje, tehát senki sem haragszik meg az oda két órára kipányvázott hátasok miatt. (Nem mintha az a pár ló ennyi idő alatt komoly kárt okozna az egyébként már lekaszált gyepben.)

Itt látogatott meg bennünket fogatával egy kedves helybéli öregúr, aki Pónis Lacika néven, mint Kucsora Pista régi jó barátja mutatkozott be. Ő is elmondta, hogy melyik dűlőn kell lefordulni a méneshez.

Útmutatását, és a közben mobilon felhívott Kucsora Pista instrukcióit követve aztán szépen el is tévedtünk, amint elindultunk. Egy dűlővel mégis sikerült hamarabb lefordulnunk a kelleténél, és azon jó darab utat megtennünk feleslegesen, és természetesen oda-vissza. Gergely meg is fogalmazott egy megszívlelendő bölcsességet: „Az ember a maga által előre eltervezett utat sose hagyja el, kivéve abban az esetben, ha a helyiek is azt javasolják!”

De aztán minden jóra fordult. Pista terepjárójával ránk talált valahol a hódmezővásárhelyi pusztán, egy learatott búzatábla és a napraforgó között, a Rárósinak nevezett, helyenként aszfaltozás nyomait viselő út mellett. Innen már „egyenes” utunk volt a szállásunkul szolgáló tanyájáig, lovasai is elébe jöttek a mieinknek.

A tanyán hideg itallal, rotyogó birkapörkölttel, terített asztallal várt bennünket a Kucsora család. A lovakkal itatás után ugyan még át kellett menni a méneshez, de azért már „helyben voltunk”.

A vacsorához a ménes lovasain, holnapi útitársainkon kívül Dajkó bácsi is megérkezett, nem kevéssé illuminált állapotban, akinek a tanyáját délelőtt itatás céljából a lovasok felkeresték, és aki darutollakat adott búcsúzásképpen mindenkinek. A vacsorához pálinkát és sört hozott, meg jókedvet, talán kicsit többet is a kelleténél. Emiatt néhányan hamarabb álltunk fel az asztaltól, mint eredetileg terveztük.

Ákossal egy lakókocsiban tértünk nyugovóra.

 

2011. július 14. – csütörtök

 

Nincs annál jobb, mint pirkadatkor kelni, hideg vízzel letusolni, emlékezetből megborotválkozni, fogat mosni, aztán testben és lélekben tisztán hátunkat falnak vetve az ébredő Napot köszönteni, tekintetünkkel rétihéja csapongó röptét követni.

Tegnap esti megbeszélésünkhöz híven igyekezett mindenki korán kelni, reggelizni, hogy a ménestől még a nagy meleg előtt tudjanak a lovasok útra kelni. Bár a Kucsoráné jóvoltából ránk váró bőséges reggelit időben elfogyasztottuk, a korai indulásból délelőtt kilenc óra lett, ami korainak legfeljebb egy éjszakai portás szemszögéből nevezhető. Hiszen meg kellett néznünk a ménest, Pista büszkeségeit, a fedező méneket, a törzskancákat, a csikókat. Aki úgy tud beszélni a lovairól, aki akkora szeretettel, szakértelemmel magyaráz, mint Kucsora Pista, annak nem kell bizonygatnia, hogy életének csak egy értelme, egy vezérlő csillaga van: a ló. Mégpedig a hajdan nemes egyszerűséggel mezőhegyesi félvérnek nevezett North Star – Furioso fajta. Öröm volt őt hallgatni. Még egy szomszédos tanyára is elugrottunk, hogy ott tartott ménjeit is megcsodáljuk. A lovasok közben útra keltek Mindszent irányába, ahol a kompon való átkelés előtt a nap legforróbb óráit fürdőzéssel töltötték.

Mi is indultunk.

Ópusztaszerre érve első utunk természetesen a sérült lovakhoz vezetett. A nyeregtöréses Zata miatt nem kellett aggódnunk, de Aranylót, a mént is jó állapotban találtuk - legalábbis a körülményekhez és sérüléseihez képest.

A székely csapatot felállított sátrak várták, így aztán nekem kellet sátorhely után néznem. Ebben Vili igyekezett a segítségemre lenni. Sokan megjöttek már a Nyeregszemlére, az összes jó helyet elfoglalták már, ami – a székelyek sátrai közelében – jó helynek tetszett, onnan udvariasan eltessékeltek. Az foglalt – mondták.

Vilivel közösen bosszankodtunk, bosszúságunkban meg-meghúztuk a pálinkás üveget. Itt se lehet sátrat verni, ott se lehet.

Mígnem kiderült, bő két óra elteltével, hogy az eredetileg kinézett, de foglalt hely: nekünk van foglalva. Cifra káromkodások közepette láttunk neki a sátorverésnek, ami talán ma is tartana, ha egy kedves kecskeméti hölgy, Gabi meg nem sajnál, nem siet a tehetetlenkedő, sátorponyvát kétségbeesetten ide-oda forgató, a felállítás módját sehogy ki nem találó férfiak segítségére.

Délután aztán port verő vágtával megérkeztek a lovasok is.

Manót és Picúrt a sátrunk mögötti fákhoz kötöttük ki Gergellyel, majd a többiekkel együtt a Szeri csárda hűvösében kerestünk enyhet a lassan múló hőség elől.

 

2011. július 15. – péntek

 

Levente és Vanda ünneplőben ültek a reggelihez, velünk tartott Bertold, és Tokovics Tamás is. Elképzelni nem tudtam, hogy miféle ünnepségre készülődnek, de aztán kiderült, hogy „csak” TV riportra mennek, az MTV szegedi stúdiójába.

A média, Hír TV, RTL klub, Duna TV, stb. érdeklődése természetes volt. A székely lovascsapat – ha csak néhány napra is – „sztár” lett, híresség. Volt aki, mint Levente, megadással tűrte az újabb és újabb interjút, volt aki, mint Öcsi, hamar besokallt, és cseppet sem élvezte a népszerűséget. Mi Gergellyel igyekeztünk diszkréten és pánikszerű sebességgel eltűnni amint komolyabb felvevővel, mikrofonnal, fényképezőgéppel felszerelt embereket láttunk közeledni. Hiszen tudtuk, hogy nem minket keresnek.

Reggeli után aztán fel is sétáltunk szétnézni a parkba. Több ismerőssel is találkoztunk, elbeszélgettünk a vásárosok között. Volt, akit lovas fesztiválokról, Zánkáról, Szarvasról, volt, akit az itteni Nyílzáporokról ismertünk. Vettünk két fekete bőszárú gatyát is. Lehet, hogy hagyományőrző lovasíjászathoz teljesen hiteltelen, régészetileg, néprajzilag, történetileg abszolut nem autentikus viselet, de ilyen irtóztató melegben nagyon praktikus, minden más nadrágnál kellemesebb ruhadarab. Aki nem hiszi – próbálja ki. A kínai szandál, a bőgatya, a fehér „népi” ing, a tarsolyos, bicskatokos veretes öv darutollas szalmakalappal aligha nevezhető hagyományőrzőnek – viszont rendkívül praktikus.

Délután a lovas felvonulás főpróbája volt. Bár felajánlottam Leventének, már nem volt hajlandó Picúrra ülni a felvonuláshoz. Pedig az út során semmi gondja nem volt a lóval, és én sem mondhatom, hogy rosszul bánt volna a lovunkkal. Levente hozzánk hasonlóan az erőszakmentes lókiképzés híve, mi több oktatója, elrontott lovak helyrehozója Erdélyben.

Amint elindultunk Gergellyel Picúr azt gondolva, hogy végre hazamegyünk, szinte fékezhetetlenné vált. Táncolva ment alattam a Nomád tábor kapujáig, ahol a lovasok gyülekeztek. Alig-alig tudtam visszafogni, úgy kapaszkodtam a szárba, mint valami díjugrató a Pegazusban. Nem bánom én, ha táncol alattam a ló, ha én táncoltatom. Ez azonban valóságos birkózás volt közöttünk, melynek a végére ugyan megnyugodott, mégis úgy döntöttem, hogy nem kockáztatok. Gergellyel komótosan visszalovagoltunk a táborba, lenyergeltünk és az egész főpróbát a lelátóról néztük végig. A székely csapatból egyébként is csak Vanda és Ákos volt lovon. Utóbbi felnyergelte Zatát, talán azért, hogy időközben megérkezett feleségének és kisfiának is imponáljon. Utóbbiakat Vili felesége hozta autóval Ópusztaszerre.

Este Gergely elment a fiatalokkal táncházba, mi öregek a csárdában múlattuk az időt.

 

2011. július 21. – szombat

 

A nap folyamán Dani és Vanda apja, nagyapja és Öcsi felesége is megérkezett, meg még jópár derék székely, akik mind Leventéhez és a többiekhez jöttek. Barátok, kedves ismerősök, akik figyelemmel kísérték útjukat.

Mindenkihez kedvesnek lenni, mindenkivel beszélni egyszerre: nem lehet.

A csapat kissé szétesett. Érthető módon mindenki a saját családjával, barátaival, ismerőseivel volt elfoglalva.

Mi Gergellyel lovainkkal foglakoztunk, pihentünk, próbáltuk túlélni a forróságot. Hajnalban Manó szökött el, Ördög András vezette vissza, délelőtt Picúrnak sikerült lelépnie, a nyitott kapu előtt a lovászlányok csípték el. Ezért aztán ebéd után átköltöztettük őket az állásokba, Vanda és Matyi lova mellé.

A nap nagy részét a programok megtekintésével töltöttük, többnyire Vili és felesége társaságában. Külön érdeklődéssel figyeltük Horváth Gyuri barátunk és „kun” vitézeinek lovas harci bemutatóját, amit, mint a Kassai Lovasíjász Iskola képviselői tartottak. Sajnáltuk, hogy a beharangozás ellenére nem lábon jöttek, mert a terveink között eredetileg az is szerepelt, hogy hozzájuk csatlakozunk.

Nem a táborban szálltak meg, mint mindenki más, hanem Cseppentő Attilánál. Mintha csak azt szerette volna elkerülni Gyuri, hogy emberei a többiekkel elvegyüljenek.

Nagyon tetszettek a lókiképzési bemutatók, Pataky Kata és Hamza Viktória „műsorszámai”, csakúgy, mint a reneszánsz lovagi torna, a Megyer Sarja Hagyományőrző Egyesület vitézeinek látványos viadala.

Egyetlen szépséghibája volt mindennek: az agylágyító hőség, a lelátókat perzselő napsütés. Ez bizony időről időre árnyékba kényszerítette a közönséget, őszintén bevallva: minket is. Egy óránál tovább csak a legfanatikusabb nézők voltak képesek a helyükön maradni. Számomra úgy tűnik, hogy mindenkinek, aki a jövőben egész napos nyári programot kíván szervezni, érdemes az időjárásra is figyelemmel lenni. Tudomásul kell venni azt, hogy ha nem borús az ég, nem esik éppen az eső, akkor tűző, égető napsütésre, pokoli melegre kell számítani, és ehhez mérten gondoskodni árnyékról és az átlagember számára is elérhető árú folyadékról. Különben a látványos program ellenére is csak kevésszámú és hőgutától félholt néző fog lődörögni a rendezvényen.

A délután folyamán Labos Tibi is megérkezett feleségével és lányával, ők is csatlakoztak hozzánk.

Estefelé egy csikós jött, aki Pest környékéről indulva egyedül lovagolt kétszáz kilométert, kerülgette az autópályákat, hogy a székely lovasokkal találkozzon.

Estére a fiatalok ismét a táncházat választották, mi az idősebb székelyekkel, mint Levente „vendégei”, a nótázást.

 

2011. július 17. – vasárnap

 

Ma reggelre nekünk érkeztek „vendégeink”. Susánszky Pali jött a családjával, és hozta a feleségemet és Réka lányomat is. No meg a kettes lószállító futót, amivel Manót és Picúrt haza juttatjuk Ópusztaszerről.

Természetesen ma is a programok megtekintéséjé volt a főszerep. No és persze a vásárlásé. A lányok inget, karkötőt kaptak, mi Gergellyel egy-egy ivócsanakot vettünk magunknak.

Ebéd után már pakolásztunk, sátrat bontottunk. Hatkor indulnunk kell, ha legkésőbb kilenc órára otthon szeretnénk lenni a lovakkal.

Elköszönni csak Vandától és Danitól tudtunk, akik a búcsú felvonulásra készülődve éppen nyergeltek. Dani még maga elé ültette a nyeregbe Rékát, lovagoltak egyet, amíg Manót és Picúrt felvezettük a futóra.

Jóformán abban a pillanatban, amikor elindultunk, megérkezett Vili is. Egy emberes kézfogásra, „Isten hozzád!” -ra még futotta. Aztán a Mercedes kigördült velünk a park VI-os kapuján…

 

Utószó

 

Amint elbúcsúznunk sem sikerült mindenkitől, úgy ez az írás is tartalmaz hiányosságokat. Mert minden lovas a maga lova hátáról látja a világot, azért én is csak a magam szemszögéből tudom bemutatni a hét székely lovas zarándokkal töltött egy hetemet. Nem lehettem ott mindenhol, nem láthattam mindent, nem tudhatok mindenről.

Nem írtam meg, hogy hány székely jött el a Kárpát-haza sokféle szegletéből, és nem csak Székelyföldről, hogy Leventével és a többiekkel találkozzon. Nem írtam meg, hogy valójában milyen nehezen, milyen értetlenül viselték a népszerűséget. Nem írtam meg mindent, mert vannak dolgok, amik nem is tartoznak egy internetes honlap nyilvánossága elé.

Tudom, hogy Levente, Vanda, sőt odahaza a telefonbeszélgetések alapján Vili felesége is naplót írt. Érdekes lenne ezeket is elolvasni, összevetni. Más-más ember más-más szemszögéből látni ugyanazt az utazást.

Majd egyszer… talán…

 

Levente, Vili, Ákos, Öcsi, Matyi, Dani és Vanda! Ha olvassátok e sorokat: köszönök mindent!

 

Isten áldjon Benneteket!

 

 

******************************************************************************************